Tizenötödik felejezet

       Tizenötödik fejezet

 

 

Aznap éjjel későn mentünk vissza a sátorba. Tiffany és Nolan már aludtak, nekünk meg megmaradt a sátrunk, ahol csak ketten voltunk… és végre boldog voltam. Boldog voltam, mert Masonnal lehettem. Senki sem állt közénk, senki sem akadályozott vagy zavart meg minket. Csak ketten voltunk, egy csodálatos éjszaka elé nézve.

Nem tudom, mikor éreztem magam valaha is ilyen boldognak, mint most, szerintem még soha. Reggel, Mason meleg mellkasán és ölelő karjaiban ébredtem fel. Ő még aludt, mint egy aranyos kisfiú. Imádom nézni mikor, alszik, mert olyankor mindig megnyugodok és boldognak érzem magam, hogy ő mellettem van. Visszatettem a fejem a mellkasára és behunytam a szemem, azt szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.

Visszaaludtam.

Nem tudom, hogy hány óra lehet, de mi még mindig a sátorban voltunk, viszont már Mason is ébredezett:

– Jó reggelt, szépségem. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Hogy aludtál?

– Jó reggelt. –mosolyodtam el. – Én… hát, hogy is mondjam… – szívattam kicsit. -… csodálatosan. –nevettem. És veled mi van, neked milyen volt az estéd?

– Hát, végre együtt lehettem azzal a lánnyal, akit szeretek, úgyhogy nekem is remek éjszakám volt. Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? –kérdezte.

– Hát én is örülök, hogy együtt lehettem azzal a fiúval, akit a Világon a legjobban szeretek. Hé, és a kérdésedre a válasz. Igen. Tudom, hogy mindennél jobban szeretsz, mert én is ugyanígy érzek, irántad. – egymás szemébe néztünk, én elvörösödtem ő pedig elnevette magát… annyira hiányzott már ez a boldogság, amiben olyan rég volt részem, de most újból megtaláltam és soha többé nem engedem el.

Mindketten felöltöztünk,(én egy jégert és egy meleg pulcsit vettem fel, a bakancsommal. Mason pedig a szokásosat… farmer fekete póló és bőrdzseki) kisétáltunk a sátorból és abban a pillanatban letámadott minket Tiffany és Nolan. Had találjam ki, hogy mit akarnak, biztosan, arra kíváncsiak, hogy hol voltunk éjjel. Én Tiffanyval mentem el sétálni, Mason pedig Nolannal.

Elindultunk a parton, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem tudtam, hogy azt várja-e, hogy én mondjam el, hogy mi történt vagy nem tudja, hogy hogyan kérdezzen rá… de mikor már azon voltam, hogy megtöröm a csendet megszólalt.

– Nagyon boldog vagy ma. Mi történt tegnap, az erdőben?

– Igen, boldog vagyok, nagyon boldog… Az erdőben csak beszélgettünk, elmesélte nekem, hogy milyen volt régen és milyen volt az első találkozásunk és ezek után kimondtam a varázsszót, ami nem más, mint a „felkészültem”. Innen gondolom egyből leesett, hogy miért vagyok ennyire boldog ma reggel, igazam van? – kérdeztem picit elvörösödve.

– Tényleg? Ó annyira örülök nektek, jó titeket ilyen boldognak látni, remélem egy nap majd mi is ilyenek leszünk Nolannal…

– Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden jól lesz köztetek. Hiszen még csak most kezdtetek járni, még semmiért sem kell aggódnotok és nem is kell eltitkolnotok a kapcsolatotokat mások előtt, mint ahogy nekünk kellett, Masonnal.

– Ez igaz, de mi még nagyon az elején vagyunk, és ha csak azért jöttünk össze, mert nagyon közel állunk egymáshoz, nem azért mert szeretjük is egymást, akkor mi lesz? Nem akarom elveszíteni Nolan barátságát, ha mégis így történne…

– Hé, Tiffany nem fogod elveszíteni, biztos vagyok benne és szerintem ti összeilletek… nem kell olyanokért aggódnod, ami nem következhet be. Érted? Szóval nyugi, én mindig melletted leszek, történjék bármi.

– Köszönöm. Köszönöm a biztatást és, hogy mellettem állsz, ez sokat jelent nekem.

– Tudom. Te is mellettem álltál mikor szükségem volt rád, és én is melletted fogok, mikor neked lesz rám szükséged. Ezt megígérem neked.

Tiffanyt még sosem láttam ennyire kiborulva, mintha nem is önmaga lenne… De megértem őt, én is ilyen voltam, hiszen az első szerelem nehéz és bonyolult, mindig azt hiszed, hogy valamit elfogsz, rontani és akkor mindennek vége… de ez nem így lesz, csak nem bízol magadban és ezért hiszi el az agyad, hogy nem vagy elég jó hozzá. De ahogy én is, ő is ráfog jönni, hogy ez csak egy hazugság, bíznod kell magadban és akkor minden rendben lesz…

Lassan sétálgattunk a parton visszafele, közben azon gondolkodtam, hogy vajon Nolan is ugyanezt kérdezhette Masontól? A srácok már visszaértek, Nolan ahogy észrevette Tiffanyt odasietett hozzánk látta rajta, hogy nincs túl jól és aggódni kezdett érte…

– Hé, mi a baj nagyon sápadtnak tűnsz?

– Semmi bajom, jól vagyok, nyugi. –próbált nevetni, de sajnos nem ment neki, nem tudom, hogy folyik most Tiffanyban, de sírni kezdett és ez nem vall rá.

– Mi történt vele, Alison? –kérdezte tőlem kicsit mérgesen…

– Csak beszélgettünk, de én nem mondhatom el neked, de ne aggódj semmi baja… csak ki kell sírja magát. –ezzel Nolan a karjaiba vette Tiffanyt és bementek a sátorba.

Mi a fene, folyik itt? Tiffany soha sem viselkedik így… én még sosem láttam ilyennek. Aggódok érte, de tudom, hogy Nolan tud csak rajta segíteni. És ő mindent meg fog tenni, hogy Tiffany jobban érezze magát.

– Alison. Mi történt Tiffanyval? –már Mason is kezdi, én nem csináltam vele semmit. Oké?

– Semmi, csak szerelmes és nem bízik önmagában. Ennyi az egész. –zártam le ezzel a témát. – És mit akart tőled Nolan?

– Ezt én is kérdezhetném tőled. Csak tudni akarta, hogy miért jöttünk vissza olyan későn… és mi van Tiffanyval?

– Ugyanez. És mit mondtál neki?

– Az igazat. –kacsintott rám. – Ahogy gondolom te is…

– Ühüm. úgysem tudnák neki hazudni, sosem vette be, ha próbáltam és nem is akarok.

– Na, gyere ide. –szorosan átölelt. – Mit szólnál, ha elmennénk a partra sétálni ketten? Hiszen ez az utolsó itt töltött esténk.

– Menjünk. –megfogta a kezem és elindultunk.

Vele teljesen már volt a séta, mint Tiffanyval és a tegnap éjjel óta, valahogy minden más vele, minden sokkal jobb, mint volt. A tengerparton sétál egy szerelmespár, vagyis mi csak mi ketten, ez eléggé romantikusnak mondható, habár én nem vagyok az a típus, de sokat tanultam… szeretek vele kettesben lenni, mert így bármit elhiszek, amit máskor nem.

Szeretném kikiáltani az egész Világnak, hogy Szeretlek Mason, örökké szeretni foglak.

 

 

A Nap már lemenőben volt, mi pedig a homokban ülve, egymásnak dőlve kéz a kézben néztük a csodálatok naplementét…

– Én nem akarok még visszamenni az Akadémiára… – suttogtam.

– Én sem, de muszáj… de minden rosszban van valami jó… mivel új félév kezdődik, új diákok is jönnek és lehet, hogy valaki közülük a barátod lesz vagy szobatársatok…

– Tényleg… csak mivel olyan keményen tanultam az előző félévben, most mindenki azt hiszi, hogy nagyon jó vagyok… mondjuk ez igaz is, mivel én voltam az osztályban az első…

– Nem kell, hogy azt higgyék, mert ez így van, és ha én mondom, akkor hidd el nekem.

– Hiszek neked. De most már vissza kéne mennünk… ez az utolsó esténk itt… holnap már indulunk is vissza.

Felálltunk és Mason megcsókolt hosszasan és szenvedélyesen, mintha ez lenne az utolsó, de mindenki tudja, hogy ez még csak a kezdet.

– Hé, hol voltatok, már mindenhol kerestünk titeket? –kérdezte Nolan. Tiffanynak a feje pedig Nolan lábán pihent…

– Csak sétáltunk egyet a parton. Tiffany jobban van? –kérdeztem.

– Igen, jobban van csak még mindig, nem is tudom, hogy mondjam érzékeny…

– Jól vagyok, oké… csak fáradt vagyok. –kapta fel a fejét Tiffany.

Mi is leültünk a tűz mellé. Mivel ez az utolsó itt töltött esténk arra gondoltunk, hogy énekelünk és rémtörténeteket mesélünk.

 

 

Jó ötlet volt, mindenki nagyon élvezte, még Tiffany is. Nekem megdicsérték a hangomat, de nem azért mert olyan jó, hanem mert olyan durva. Mély hangom van, mint egy rockernek. A legjobb rémtörténeteket Mason és Nolan mondták. Hamar eltelt az este és reggel lett. Összepakoltunk és indultunk is hazafele.

Otthon édes otthon, már annyira hiányoztál, én puha ágyikóm.