Hetedik fejezet
Kimentünk a teremből és az erdőbe indultunk, ahol csak ketten leszünk és nyugodtan tudunk majd beszélni.
Már majdnem az erdő közepén voltunk, amikor végre megszólalt Mason.
– Ki vagy te?
– Tessék? Hiszen tudod a nevem, Alison vagyok…
– Nem úgy értem, tudom a neved, de azt nem tudom, hogy mi vagy? Van valami benned ami, ami nem is tudom, amitől én úgy érzem magam, hogy a közeledben kell lennem. Mindig. Miért?
– Mi van? Én ép ugyanolyan médium vagyok, mint te. És hogy érted azt, hogy a közelembe kell lenned?
– Ha tudnám, akkor már tennék ellen, de nem tudom és ez kikészít. –és ebben a pillanatban megcsendült a telefonom.
– Egy pillanat. –felvettem. – Halló.
– Alison, te vagy az? –kérdezi a nő a vonal másik végen.
– Anya?- jaj, ne most lebuktam, istenem most aztán nagy bajban vagyok, a francba.
– Igen, én vagyok. Beszélnünk kell.
– Nem megyek vissza oda, soha. Soha többé, anya.
– Gondoltam, de most erről kell beszélnünk. Tegnap este Pipert baleset érte és most kómában van, gondoltam szól… – a szívem összerándult, leejtettem a telefont, zokogni kezdtem és aztán én is a földre zuhantam.
– Mi történt, Alison jól vagy? –ez volt az utolsó mondat, amire emlékeztem mielőtt elsötétült előttem a világ.
A szívem majd kiugrik a helyéről, alig kapok levegőt és nem tudom abbahagyni a sírást. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok és hogy mi történt velem az előbb, csak azt érzem, hogy valakinek az ölében ülök, és a hajamat simogatja. Kinyitom a szemem:
– Semmi baj, nyugi. Minden rendben lesz. – suttogja a fülembe Mason. – Hát felébredtél, hogy vagy? –kérdezi, látom az arcán, hogy nagyon aggódik értem.
– Hol vagyok? –kérdeztem még mindig zokogva.
– Az erdőben vagyunk, és már egy ideje próbállak vigasztalni és megnyugtatni, de nem sikerül.
– Mi történt?
– Beszélgettünk és aztán neked megcsörrent a telefonod, gondolom, valami rossz hírt kaptál, mert abban a pillanatban zokogni kezdtél és utána el is ájultál. –én mert nem emlékszem ezekre. – Én pedig, nem kartalak magadra hagyni és felemeltelek, az a törzsének dőltem és az ölembe tettelek, hogy így hátha megnyugszol, de te azóta is csak zokogsz. Mi történt?
– Nem tudom, nem emlékszem… csak azt tudom, hogy valami nagyon fáj… valami nem hagy levegőhöz jutni… fázom és… félek. Mintha a világ összeomlott volna körülöttem…
– El kéne, vigyelek Miss.Kendallhoz, hogy megvizsgáljon.
– Neeee. Kérlek, csak maradj itt velem még egy kicsit és jobban leszek. –végre kezdtem rendesen látni és nem tudtam elhinni, amit látok. Mason egy fának volt dőlve én az ölében feküdtem és a karja a derekamon volt a fejem pedig a vállán. – Vagy ha dolgod van, akkor mehetsz, megleszek magamba is. –szipogtam.
– Nem megyek sehova. –magához húzott és még jobban magához szorított, mint eddig, én nem is tudom, hogy miért, de megnyugodtam egy kicsit a karja között és viszonoztam az ölelését. – Alison, mitől varázsolsz így el, ki vagy te?
– Neee!- kiáltottam fel, minden eszembe jutott, anya hívott, hogy… hogy a nagyit balesett érte… tegnap este és most… most kómában van. Miért, azt nem tudnám elvisel, ha őt elveszíteném, nekem ő a mindenem. Csak ő maradt már nekem.
– Mi a baj?
– A…a a nagymamámnak balesete volt… már mindenre emlékszek… jaj ne… nem veszíthetem el… őt nem… felkell ébredni a kómából. Nem halhat meg, ő nem, csak ő maradt nekem… az egész világon. Segíts kérlek. –könyörögtem neki, ő pedig még szorosabban magához ölelt.
– Sajnálom. –suttogta a fülembe. Ismét rám tört a sírás. – Alison, nyugodj meg minden rendben lesz…
– Nem, semmi sincs rendben és nem is lesz… az életem maga a pokol és nélküle még annál is rosszabb lesz…
– Ne mondj ilyeneket, megkell nyugodnod. Így nem vihetlek vissza és itt sem maradhatunk sokáig, hogy ne keresnének. Gyere, itt maradhatunk, a végén még megfázol vagy valami.
– Nem hiszem, hogy tudok járni… vagy, hogy egyáltalán találkozni akarok-e most a barátaimmal.
– Oké. Akkor elviszlek hozzám. Én egyedül vagyok a szobában és éjjel mindig nyitva hagyom az ablakot, senki nem fog látni minket és reggel pedig majd mindent megoldunk. Rendben? –a lában alá nyúlt és felemelt, az ölében voltam. A karjaimat a nyaka köré fontam.
– Rendben.
…
Nem tudom, hogy mióta nem vagyok megint eszméletemnél, de már nem a szabadban voltam, hanem egy szobába. Pontosan Mason szobájába. És még valami, a fejem a mellkasán pihent a keze pedig a derekamon, hogy még jobban magához tudjon húzni. Ez az egész olyan volt, mint egy álom, mindent elfelejtettem, amit tett. Csak az számított, hogy most velem van és én meg mellette fekszek az ágyán…
– Hogy vagy? –kérdi alig hallható hangon.
– Jobban. –felelem halkan. –Mióta alszunk?
– Még csak egy órája. A frászt hozod rám, azzal, hogy folyton elájulsz.
– Bocsánat, nem tudom, hogy miért van ez, csak azt hogy írtóra fáj…
– Elhiszem, de most pihenj jó?
– Jó. –nyomott egy puszit a homlokomra, amitől máris jobban voltam, behunytam a szemem és átadtam magam az álomnak.
…
Amikor felébredtem, reggel, Mason még mindig mellettem volt. El sem tudom hinni, hogy egész éjjel vele aludtam… azok utón, amit a fejéhez vágtam tegnap. Hírtelen felültem az ágyban és ezzel őt is felébresztettem.
– Elkések! –kiáltottam.
– Honnan?- kérdezte álmosan.
– A büntetésből, a francba már csak ez kellett. Kérlek, mond azt, hogy még nincs 11 óra.
– Még csak fél 11, nem késtél el. Nem kéne így felpattannod mért még mindig nagyon gyenge vagy, még a végén megint elájulsz.
– Jól vagyok. Hidd el már sokkal jobban vagyok. Te jó ég, Tiffany biztosan egész este kereset, megkell neki magyaráznom, hogy hol voltam.
– Nem kell, hagytam neki egy cetlit, hogy egyedüllétre van szükséged, és hogy ma nem mész be a szobátokba aludni.
– Hát ez csodás, tudod látta, hogy veled mentem el, most biztosan azt fogja hinni, hogy veled is voltam.
– Mert, nem így volt?
– De, de neki ezt nem szabad tudni, sőt ezt senkinek sem lenne szabad tudni. Ugye nem mondod el senkinek sem?
– Ha te nem akarod, akkor nem. De miért nem tudhatják, hogy velem voltál?
– Mert, nem tudom… de nem akarom, hogy rájöjjenek, hogy mi történt tegnap esete. Ne mond el senkinek kérlek.
– Rendben. –felállt és megállt előttem, hírtelen nem tudtam, hogy mit akar, de aztán megragadta a karom és magához húzott, nekem pedig nem volt erőm tiltakozni… és nem is akartam. Mert a karjaiban minden tökéletes. – Minden rendben lesz, ígérem. Nem hagyom, hogy bántódásod essék. Ebben biztos lehetsz.
– Oké, de mitől lettél hírtelen ilyen kedves velem? Hiszen tegnap… tegnap még…
– Nem tudom, én sosem akartam neked ártani, csak nem értem mi az, ami vonzz hozzád. De már tudom. A bájos mosolyod, a bőröd illata és az amikor alszol, amikor olyan szépen feküdsz mint egy ártatlan kislány. Melletted akarok lenni, mindig.
– Amm, erre most mit kéne mondjak? Én is szeretek veled lenni, főkép a tegnapi napot nézve, de valami van benned, ami nem hagy nyugodni. Miért viselkedsz olyan furán, amikor nem csak ketten vagyunk?
– Nem tudom, talán félek kimutatni azt amit érzek…
– Én is melletted akarok lenni, mindig. –csúszott ki a számon. – De most mennem kell.
– De én nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy itt maradj velem. –szorosabban ölelt.
– Én is, de most mennem kell különben újabb büntetést kapok.
– De ígérd meg, hogy később találkozunk.
– Ígérem. – meggyőztem, mert az ölelése lazulni kezdett és végül már alig ért hozzám. Csak egy puszit nyomott a homlokomra és aztán elengedett.
– Megígérted! –szólt utánam én pedig bólintottam és kiléptem az ajtón. Hálát adok Istennek, hogy nem volt senki sem a nappaliban, így hát beosontam a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Egyedül voltam, a többiek ilyenkor reggeliznek.
Belenéztem a tükörbe és láttam, hogy a tegnapi ruhám van rajtam. Gyorsan lezuhanyoztam. Egy fekete jégert, egy kinyúlt nagy szürke pólót vettem fel, amiből a fél vállam szabad volt és a tegnap esti Conversemet. A hajamat összekötöttem és csak egy kis rímelt raktam magamra. Belenéztem ismét a tükörbe és már úgy néztem ki, mint akármelyik már tini, aki normális, nem úgy, mint egy emós. A lépcsők felé vettem az irányt, hogy én is reggelizni menjek, ahol szinte biztos voltam benne, hogy ismét láthatom Masont és ettől az érzéstől mosolyogni kezdtem.
…
Ahogy belépek, nem akarok hinni a szememnek, Mason ott áll az asztalunk mellett és Tiffanyval és Nolannal beszélget és közben engem vár. Nem tudtam, hogy mit akarhat, de egyben biztos voltam. Oda kell mennem és úgy tenni, mintha nem vele töltöttem volna az egész éjszakát, mintha nem ő vigasztalt volna és mintha nem az ő kajaiban éreztem magam a legjobban és a legnagyobb biztonságban is.
Nagy levegőt veszek és elindulok az asztalhoz, ahogy Tiffany észrevesz, rögtön felugrik és előttem terem, Mason pedig csak rám mosolyog azzal a gyönyörű mosolyával.
– Hol voltál? Miért nem jöttél este haza? –aggodalmaskodik Tiffany.
– Egyedül akartam lenni egy kicsit, bocsi csak egy kis egyedüllétre volt szükségem… de jól vagyok nem kell aggódnod miattam, minden rendben, már jól vagyok. –lopok egy pillantást Masonra, amivel azt akarom neki mondani, hogy „ezt csak neked köszönhetem”.
– De miért? Mi történt?
– Tiffany, hidd el, hogy semmi sem történt csak túl hamar történtek a dolgok és felkellett őket dolgoznom, egyedül. –ami persze nagy hazugság, mindenre vágytam csak magányra nem, de nem mondhatom meg nekik, hogy Masonnal voltam, mert akkor majd magyarázkodnom kell és ebből nem tudnám kimagyarázni magam. Tiffanyt ismerve pontosan azt hinné, hogy belezúgtam,(ami pontosan így is van, asszem) és minden zaftos infót elkellene neki mondjak. – Ne aggódj már, nem áll neked jól. –nevetem el magam, hogy oldjam a feszültséget. – Csak viccelek!- mivel látom, hogy Nolan nyugodtan eszik, odafordulok Masonhoz. – Szia, te meg mit keresel itt? –a szemembe néz és azt látom benne, hogy mennyire örül, hogy lát, de ezt csak én látom benne… a barátaim nem. Húúúú.
– Szia! –mosolyog rám. – Csak azért jöttem, mert tudod tegnap beszélni akartam veled, de te elrohantál és gondoltam befejezhetnénk a beszélgetést.
– Miről akarsz vele beszélni? –néz fel a tálából Nolan kérdően. – Mit akarsz te Alisontól?
– Csak beszélni akarok vele és nyugi nem a te mocskos kis titkodról.
– Srácok, fejezzétek be! –vágok közbe. – Mason, most reggelizni szeretnék, utána pedig ki kell, hogy takarítsam a termet.
– Remek, akkor ott találkozunk. –azzal sarkon fordul és már halad is az asztaluk felé.
– Oké, Alison elmagyaráznád, hogy ez mi volt? –kérdezi Tiffany. – Mert nekem úgy tűnt, hogy flörtöltetek.
– Dehogyis, ne butáskodj, csak beszélgetni akar valamiről, ami hamarosan ki fog derülni és akkor majd te is meglátod, hogy nem flörtöltünk egymással. Hogy is juthatott ilyen az eszedbe? –kérdezem eléggé szánalmas nevetéssel.
– Hát nem is tudom? Szemeztetek, meg mosolyogtatok egymásra meg minden és tudod nekem ebből az jött le…
– Bocs, hogy ezt kell, hogy mondjam Alison, de ez nekem is annak tűnt. –motyogja Nolan.
– Ti bolondok vagytok. –nevetek kínosan.
– Igen? És akkor megmagyarázod nekünk, hogy miért bámul úgy téged, mint egy istennőt? – mutat az újával Mason felé, Nolan.
– Nehogy már féltékeny legyél, nekem semmi közöm hozzá. –bökök felé. – Ha lenne nem gondolnátok, hogy arról már tudnátok?
– Nálad sosem lehet tudni?! –mondták egyszerre.
– Tiffany, ne már te tudod a legjobban, hogy nem vagyok belezúgva Masonba. –az utolsó két szót sikerült olyan hangosan kimondanom, hogy az teremben lévő összes szem rám szegeződött, én pedig céklavörös lettem szégyenemben. Hiszen hazudtam, kit akarok becsapni, hogy engem nem érdekel Mason? Magamat? A barátaimat? Vagy talán magát Masont? Az este csodás volt, és ha akarnám, sem tudnám elfelejteni, azt a pillanatot, amikor a karjaiban ébredtem reggel, amitől úgy éreztem, hogy még jobban belezúgtam. – Oké, tudjátok mit, inkább ejtsük a témát. Jó?
– Látod, még a témát is kerülöd, látszik rajtad, hogy bejön neked, ne is tagad… de ha nem szeretnél róla beszélni, hát oké. –mondja Tiffany határozottan, amitől bűntudatom támad, hogy hazudtam nekik.
– Tudni akarjátok, hogy mit érzek?
– Igen! –felelik egyszerre.
– Rendben. –nagyot sóhajtottam aztán elkezdtem. – Elismerem, hogy nagyon helyes és dögös is, és az első pillanattól, amikor nekimentem az ajtóba, valami vonz hozzá, nem tudom, hogy mi csak az hogy mellette jól érzem magam… – tartok egy kis szünetet majd hozzáteszem. – Tudom, hogy most már csak arra vártok, hogy azt mondjam, hogy belezúgtam. –bólintottak. –Hát jó, belezúgtam! De nem lehet köztünk semmi, mint azt ti is tudjátok, hiszen Danával jár.
– Tudtam, én úgy tudtam… – ujjong Tiffany.
– Ezt… nem hiszem el… – morogja Nolan.
– Bocsánat, de nem parancsolhatok a szívemnek. Most viszont mennem kell takarítani, különben elkések és nem szeretnék újabb büntetést.
– Erre még visszatérünk, csak hogy tudd. –kiabálja utánam Tiffany.
– Később találkozunk. –integetek nekik vissza és észreveszem, hogy Mason már nincs az ebédlőben, hanem az ajtóban vár rám.
Kilépek az ajtón és látom, hogy vár rám, fogalmam sincs, hogy miért, de azt érzem, hogy megkell, hogy öleljem… tudom, hogy TILOS, de nem érdekel… megteszem, mindig is imádtam szabályokat szegni.
– Rég láttalak. –viszonozza az ölelésem. – Miért, nem tudok nélküled, lenni egy percet sem?
– Nem tudom, én is ezt érzem… és megijedek ettől az érzéstől… ami attól a pillanattól fogva tart amióta megláttalak, vagyis beléd ütköztem.
– Nem szabadna ezt tennünk… – sóhajt fel.
– Mit?
– Azt amit csinálunk, pontosabban azt amit a tegnap este csináltunk… nekem ott van …
– Neked ott van Dana. Tudom. De én csak veled érzem magam boldognak… és, és tegnap este semmi sem történt.
– Igen, de… – elakad a szava, nem tudja fojtatni, képtelen kimondani, hogy nem lehetünk együtt. – Gyere, mielőtt még elkésel.
Szótlanul haladunk egymás mellett a folyosón az udvaron keresztül, ameddig nem érünk a templom mellé. Ahol megszólal.
– Nem akarlak megbántani, tényleg sose tennék ilyet…
– Tudom. –nem várom meg, hogy befejezze, csak mosolygok rá és várom, hogy reagáljon. És megtörtént megtört. Most ő húzott magához és szorosan átölelt, én felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni… mire… mire… ő megcsókolt. Hűűűű.
– Ti meg mi a francot csináltok itt? –förmedt ránk egy mély ideges hang, amit én rögtön felismertem.
Saját könyvek online 