Tizennegyedik fejezet

     Tizennegyedik fejezet

 

 

Hűha. Még sosem láttam ilyen szép helyet, igazából még sosem voltam tengeren vagy akármilyen más helyen, mivel a szüleimmel nem mentünk nyaralni és utána meg már nem tudtam menni, de most, most, hogy megszöktünk arról a borzalmas helyről végre oda megyünk, ahová csak akarunk.

Az út egyik oldalán egy sűrű erdő található, (ahová tuti, hogy benézek Masonnal, még ma este) a másik oldalán pedig a sziklás tengerpart, amit a Nap teljesen beragyog, csak úgy szikrázik rajta. Magas torony formájú sziklák állják útját a hullámoknak, egyesek között kisebb utak vannak, amit a tengervíz fúrt magának, az idők során, mások tetejét fát nőtték be. A parton kisebb sziklák találhatóak, különböző érdekes formákban. Egyes részeken pedig kitört fatörzsek, amik félelmetesen néznek ki, de azért a maguk módján gyönyörűek… Maga az egész hely félelmetesnek tűnik, de valójában nem az, csak különös. Akik még nem láttak igazán szép tengert, azoknak ez is egy csodásan szép hely, nekem az, mert ez az első kirándulásom és azokkal lehetek, akiket szeretek. Mi kell ennél több?

Amikor kiszálltunk a kocsiból, hogy letudjunk, menni a partra, a sziklák között kell, bujkáljunk. Ahogy mentünk mindig egyre közelebb értünk a parthoz, az utolsó, ami alatt átmásztunk olyan volt, mint egy barlang, összevolt nőve a teteje és csak egy kicsi rés volt közötte, amin épphogy átfértünk. De megérte, mert amikor kibújtunk, megpillantottuk a tenger, az eget és közöttük pedig a nagy kerek Napot, ami ragyogott. A hullámok a távolban szépen látszottak, de mire a parthoz értek, alig maradt belőlük valami épphogy csak mosták a homokot.

– Ez a hely csodálatos. –mondtuk egyszerre Tiffanyval. A fiúk pedig csak nevettek rajtunk, nem gondolták volna, hogy ilyen könnyen lelehett minket nyűgözni.

– Csajok! –szólt Nolan. – Mi felállítjuk a sátrakat, addig mit szólnátok, ha ti elmennétek tenni egy kört a parton?

– Mi folyik itt? –kérdeztem.

– Ti megakartok tőlünk szabadulni? Mit terveztek ti ketten? –kérdezte Tiffany kuncogva.

– Mi csak szeretnénk titeket lenyűgözni, majd meglássátok. –büszkélkedett Nolan.

– Ne is figyeljetek rá, ti csak menjetek sétálni, mi addig mindent elintézünk, ugye Nolan?

– Igen, mindent elintézünk.

– Oké, nem tudom, mi van veletek, hogy ilyen furcsán viselkedtek, de mi megyünk, jössz Alison?

– Ühüm.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött a fiúkba, úgy viselkednek, mintha valamit terveznének. Habár, ha róluk van, szó én mindent kinézek belőlük. El sem hiszem, hogy az egész parton csak mi négyen vagyunk…

– Hé, Alison kérdezhetek valami?

– Persze.

– Amm, te és Mason… tudod ti már… izé?

– Nem még nem, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan bekövetkezik… tudod a bál előtt meglátott egy szál törölközőben, én ettől kínosan éreztem magam, de ha belegondolok ő mindig azt mondta nekem, hogy addig fog várni meddig fel nem készülök rá…

– Értem, és hogy érzed felkészültél már?-

– Én… én meg nem tudom, hogy mit mondjak… tudod én mindig féltem ettől a pillanattól, de most már valahogy nem izgat annyira… úgyhogy… talán, már kész vagyok rá. De miért kérdezel ilyeneket? Ugye te és Nolan még nem…

– Nem, persze, hogy nem, csak kíváncsi voltam rátok, hiszen már olyan régen beszélgettünk és elég sok időt töltesz Masonnal és sokszor is nála alszol ezért gondoltam, hogy már… érted.

– Áááá, értem, de nem. És ti mióta vagytok együtt Nolannal?

– Hát, egy hete vallott nekem szerelmet és hát tudod, nekem az első perctől kezdve nem volt közömbös… de mivel én lány vagyok vártam, hogy ő tegye meg az első lépést és lám, megtette. Aznap este már randiztunk is és nagyon jól éreztem magam vele…

– Annyira örülök nektek, de komolyan nagyon jól mutattok együtt. És azt látom, hogy Nolan is boldog veled és te is vele.

– Köszi, én is örülök, hogy ilyen jól megvagytok Masonnal. Tényleg most jutott eszembe, ugye tudod, hogy csak két sátor van?

– Hogy mi van?

– Jól hallottad, a fiúk csak kettőt hoztak, de szerintem nem azért, hogy a lányok a lányokkal aludjanak a fiúk meg a fiúkkal, hanem együtt, vagyis egy-egy…

– Értem, erre még nem is gondoltam, de tudod mit, hagyjuk ezt rájuk… legyen egyszer az is, amit ők akarnak nem mindig csak az, amit mi. –nevetek.

– De csak most az egyszer. –nevet ő is.

Hú, ez a séta jó volt, örültem, hogy végre együtt lehetek a legjobb barátnőmmel és nyugodtan tudunk beszélgetni „bármiről”. Még csak hat óra van, de már a Nap kezd lemenni, így úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Amire visszaértünk a Nap már csak félig „látszott ki a tengerből”. A part a tenger, minden narancssárgába öltözött, csodálatos volt… most láttam először Naplementét.

A fiúk már a tábortüzet is meggyújtották, a sátrak felvoltak állítva, tényleg sikerült nekik mindent elintézni…

– Ti aztán nem lazsáltatok. –mondtam viccelődve.

– Úgy nézünk mi ki, mint akik szeretnek lazsálni? –kérdezi Nolan felháborodva.

– Nem persze, hogy nem drágám.

– Hűűű „drágám”, milyen szép becenév. –nevettek és velem együtt Mason is. – Mason mit szólnál, ha mi most magukra hagynánk, az új gerlepárt és elmennénk sétálni az erdőbe?

– Én benne vagyok, hagyjuk csak turbékolni őket. –kézen fogott és az erdő felé vezetett.

Semmit sem lehetett látni, sötét volt… korom sötét és egy normális ember félne ilyenkor az erdőben, de én nem féltem, mert itt volt velem Mason és tudtam, hogy akármi is történjék, ő nem hagyná, hogy bajom essék. Ahogy haladtunk befelé, már csak a Hold világított, de így is csak az orrunk hegyéig láttunk. Mason nem engedte el a kezem egy másodpercre sem…

– Mi a fene, volt ez? – ugrottam egyet ijedtemben.

– Csak egy bagoly, nyugi. – megrántotta a kezem és magához húzott. – De miért jöttünk ide, ilyen későn?

Most mit mondjak neki, nem tudom csak úgy kimondani, hogy szeretnék veled együtt lenni, nincs hozzá elég bátorságom, de ha nem mondok semmit, akkor semmi sem lesz. Talán célozhatnék rá. De hogyan? Óóó, miért vagyok én ilyen, sosem szoktam ennyire félni valamitől, inkább hagyjuk a fenébe, nem mondok semmit, majd megvárom, míg eljön az ideje…

– Csak kíváncsi voltam, hogy milyen lehet éjjel ez az erdő… mert a miénk az ehhez képest semmi, ez sokkal szebb.

– Furcsán viselkedsz, ugye tudod?

– Nem, dehogyis. Tévedsz.

– Látod, erről beszélek, te nem így szoktál beszélni, csak akkor, amikor valamit félsz elmondani. Mi az, amitől ennyire félsz?

Óóó, hogy is hittem, hogy eltudom előle titkolni, túl jól ismer. De azért még próbálkozok…

– Nem félek én semmitől, mert te itt vagy velem. – elhallgattam, de tudom, ha nem hozok fel gyorsan egy másik témát, akkor nem fog békén hagyni, amíg ki nem szedi belőlem. – Emlékszel, hogy azt mondtad, hogyha ketten leszünk, akkor beszélsz nekem a múltadról, hogy hogyan is ismerkedtünk meg és, hogy én hogy születhetek újra? – igaz, hogy ezt csak azért hoztam fel, hogy a másikról leszálljon, de azért kíváncsi vagyok rá.

– Biztosan tudni akarod? – bólintottam. – Oké. Akkor elmondom, de megkell ígérned, hogy nem szakítasz félbe.

– Rendben.

– Fogd meg a kezem és hunyd be a szemed, nem kell félned én végig melletted, leszek, de a kezemet, ha elengeded, akkor vége, úgyhogy akármi is történjen ez a múlt és nem szabad rajta változtatni, mert akkor a jövőben is változások fognak történni. –mit akar ezzel mondani és hová megyünk most.

– Rendben, bár nem értem, hogy most mi történik, de bízom benned. – Mason megszorította a kezemet és mély levegőket vett, valamit mormolt is, de azt nem értettem.

– Most nyisd ki a szemedet. – amikor kinyitottam és körülnéztem már nem az erdőben voltunk, hanem egy kicsi régi házban… talán Mason visszament a múltjába, hogy megmutassa nekem az életét. Biztosan így van.

A ház, amiben voltunk szerény volt, egy asztal három székkel egy szekrénnyel és ággyal. Egyetlen szobája volt, egy kicsi ablakkal.

Egy kisfiú feküdt az ágyon, nagyon aranyos volt, és valahonnan úgy tűnt mintha ismerném. Várjunk csak ő lenne a kicsi Mason? Ekkor egy asszony és egy férfi lépett be az ajtón, kezükben kenyér volt és tej.

– Mason, kicsikém ébren vagy? –kérdezte az anyukája.

– Igen, anya. Mi történt?

– Boldog Születésnapot, drágám. –mondták a szülei. – Sajnáljuk, hogy nem tudtunk neked ajándékot venni, de hoztunk helyette meleg kenyeret és friss tejet.

– Anya, apa, nekem az is elég, ha ti velem vagytok. Egy 12 éves kisfiúnak elég, ha csak a szülei vannak vele, nem kell semmilyen ajándék sem, csak ti.

– Olyan jó gyerek vagy Mason. – mondta az apukája.

Mindhárman leültek az asztalhoz és megvacsoráztak, egy gyertyánál. Valami hallatszott kintről, Mason apukája azonnal felállt és kiment, hogy megnézze, hogy mi történt. Ám mikor visszajött, valamit a felesége fülébe suttogott, ő pedig azonnal felállt és Masonhoz ment.

– Drágám, nekünk most van egy kis dolgunk, segítenünk kell a többieknek, addig te búj be a szekrénybe és semmiképpen se gyere, ki onnan meddig mi nem szólunk neked. Megértetted?

– Rendben. De ígérjétek meg nekem, hogy visszajöttök értem. –mondta Mason könnyes szemekkel. Aztán bebújt a szekrénybe és a szülei bezárták és kirohantak a házból.

Mason sokáig várta őket, de nem jöttek vissza, napok teltek el, de ők még mindig nem jöttek vissza, ezért kijött a szekrényből és kiment a házból és akkor megpillantotta a szüleit a földön feküdve égett sebekkel. Hiába szólította őket, nem válaszoltak. Így rájött, hogy azért nem válaszolnak neki, mert már nem élnek és ekkor felkiáltott.

– Utálom a szeptember másodikát és Londont is. Anya, apa gyertek vissza hozzám, megígértétek, hogy visszajöttök, hazudtatok nekem. Miért? –most láttam először Masont így zokogni, és ami a legszomorúbb, hogy pont a szülinapján vesztette el a szüleit. Tizenkét évesen vesztette el a számár legfontosabb embereket, egy tűzben 1666-ban.

Az idő telt és ő egyedül volt, ám 1671-ben egy jósnővel találkozott, aki jósolt neki.

– Fiam, a te jövöd fényes és hosszú lesz, örökké fiatal maradsz és találsz magadnak egy fontos személyt, akit mindenáron is megfogsz védeni.

Mason, akkor még nem hitte el az öregasszony szavait, de két évre rá 1673-ban a születésnapján találkozott egy lánnyal. Véletlenül botlott bele, a lány megbotlott egy kőben és Mason karjaiba esett. Amikor találkozott a tekintetük, Mason tudta, hogy az öregasszony erre célzott. Ahogy belenézett a szemébe azonnal szerelmes lett a lányba, aki nem volt gazdag sem tiszta. Szolgálólány ruhában volt és egy kicsit piszkos is, de Masont nem érdekelte.

– Mégis igazat mondott, az, az asszony. Te vagy az a lány, akiről beszélt, csak te lehetsz.

– Te mégis miről beszélsz? –kérdezte a régi énem félénken.

– Az nem fontos, csak az a fontos, hogy már itt vagy nekem és többé nem engedlek el.

A lány nagyon megijedt, de egyre többet találkoztak és végül Mason bevallotta neki az érzéseit és kiderült, hogy a lány is ugyanúgy érez iránta. Összejöttek. Megbeszélték, hogy a karácsonyt együtt töltik, de karácsony előtt 2 nappal a lány súlyos náthába esett és nem bírta a szervezete, így meghalt.

Mason újabb számára fontos személyt vesztett el, sokat sírt a lány után, aki én voltam. Én voltam az oka, hogy ilyen boldogtalan lett.

Azóta, a nap óta mikor meghaltam, észrevette, hogy egy napot sem öregedett, ugyanolyan fiatal maradt, mint amilyen 19 éves korában volt. Furcsa volt neki, és nem értette, hogy mi történt vele, de bekellett vallja magának, hogy a jósnő igazat mondott neki, mindenben. Örök fiatalság. Szerelem.

Hirtelen megint az erdőben találtam magam és zokogtam, annyira sajnáltam Masont, ami a szüleivel történt, és ami velem is, de nem számit, mert én itt vagyok neki, és itt is maradok.

– Jól vagy? –kérdezte.

– Annyira sajnálok mindent, nagyon sajnálom. –öleltem át, ő pedig simogatni kezdte a hajamat.

– Neked nem kell bocsánatot kérned semmiért, semmi sem a te hibád volt. És nem számit mi volt a múltban ez most a jelen és nekem csak az számit, hogy most veled lehetek és mindent megfogok tenni, hogy ez így is maradjon örökké.

Amit az előbb láttam önbizalmat adott nekem, már nem féltem kimondani, sőt még jobban akartam, boldoggá akarom tenni Masont és én is boldog akarok lenni mellette, kész vagyok, felkészültem rá és ezt most meg is mondom neki.

– Mason, én… én… – áá ez olyan kínos, de kimondom. – Én felkészültem. –ő csak mosolygott és megcsókolt.

– Biztos vagy benne?

– Teljesen.